Vezettem!

A tegnapi nap nagy eseménye, hogy tettünk pár kört a negyedben, s én vezettem. A gyerekeket persze itthon hagytuk, de így is mogyorónyira kucorodott gyomorral ültem kormányhoz, hiszen több mint egy éve gyakoroltam legutóbb. De nem volt különösebb gond, S. is bíztatott. Persze egyszer-kétszer sikerült lefullasztani a motort az útkereszteződés közepén, meg egyszer a fék helyett a gázt tapostam meg, de ezek ellenére magam is meglepődtem: tulajdonképpen nem lehet elfelejteni vezetni.

A tegnapi nap poénja pedig, hogy a vezetés olyan, mint a szobatisztaság: ha sikerül úgy vezetni egy héten keresztül, hogy S. nem kell beleszóljon, kapok egy slusszkulcsot. Na persze ha autónk is lesz.

Reklámok

Búcsú a szemináriumoktól (Amszterdam)

Hamarosan ismét az anyaság lesz legfontosabb elfoglaltságom. Szülés után hosszabb-rövidebb ideig semmi sem jöhet szóba, és míg a második fiam el nem éri a másfél-két éves kort, addig őt sem szeretném több napra elhagyni. A szakmámnak csak egy-egy félnapos kiruccanással adózom majd, mint tettem azt korábban is. Mire ismét hiányozhatom hosszabb időre, már nem számítok majd fiatal kritikusnak, éppen ezért nagyon örülök, hogy most volt alkalmam elmenni még egy szemináriumra. Nagy valószínűséggel az utolsó volt, és az eddigiek közül a legjobb. Jó szájízzel lépek ki ebből a körből, illetve remélem, hogy azzal a sok, velem kb. egyidős kollégával viszontlátjuk majd egymást „öreg” kritikusként.

A kanadai Hervé Guay és a holland Sonja van der Valk irányították beszélgetéseinket. Nagyon profik voltak, inkább csak egy-egy moderátor szerepét töltötték be. Persze ahhoz, hogy jó viták alakuljanak ki, kellett egy erős csapat is. Nagyon jó fejek voltak: a kanadai Byron, a portugál Rui, a cseh Martin, a holland Sara és Robert, a szlovén Andreja, az iráni Ashkan, a szlovák Eva és Mirjam, valamint a lengyel Dorota. Talán az is nagyon szerencsés véletlen, hogy a lányok-fiúk aránya kb. fele-fele volt. Nem akarok most gender-kérdésekbe bocsátkozni, de szerintem ennek is köszönhető, hogy kiegyensúlyozott vélemények ütköztek. Azt kell mondanom, hogy sokat tanultam tőlük, hiszen sokan sokféleképpen „olvastunk” egy-egy előadást, és mindenkinek más részlet, vagy éppenséggel más lehetséges központi gondolat volt fontos. S mind mindig, most is nagy-nagy érdeklődéssel hallgattam meg beszámolóikat a különféle országok színházi kultúrájáról. S ami csak ráadás volt: a csapat szinte mindig együtt lógott, együtt indultunk el múzeumba, vacsorázni stb, tehát volt alkalmunk kisebb csoportokban is diskurálni – nem csak színházról.

Az előadások amúgy nagyon sokfélék voltak. Kicsit fura volt a válogatás, a színvonal szempontjából is, de talán nem is baj, így legalább volt miről vitatkozni. Majd írok a látottakról, figyeljétek a Hamletet.

Amsterdam pedig csodálatos: Nem is tudnám elmondani, mi a legnagyszerűbb benne. Talán a hangulata. Persze Párizst nem múlja felül, de azért nagyon szívesen visszamegyek majd, ha alkalom adódik.

Mindenki biciklivel jár. A holland kollégák, bár nem ott élnek, ők is tartanak egy-egy biciklit Amszterdamban. Azt mondják, anélkül nem lehet… S nem is érik, hogy kinek/miért éri meg autóval járni. Amiben lehet valami: a reptérről-reptérre jövet-menet taxiztunk, s az volt az érzésem, hogy körbe-körbe forgunk, csak lassan lehetett haladni, sok volt a stopplámpa és mindegyiknél valószerűtlenül sokat vártunk a zöldre. A biciklisek viszont elég vadul hajtanak, nem nagyon vannak tekintettel a járókelőkre. Persze azt sem tartom kizártnak, hogy a várost elárasztó turistáktól vannak bevadulva, akik nem tartják tiszteletben a határvonalat járda és bicikliút között… Villamosra is ritkán ültem, mert egyrészt kva drága, másrészt sokszor kellett volna átszállni olyan távolságokon, amit gyalog meg lehetett tenni fél óra alatt.

Amúgy Amsterdam pont olyan, mint a képeskönyvekben: sok a csatorna, keskenyek és magasak a házak, a szuveníresek szélmalmot ábrázoló hűtőmágnest, fapapucsot és tulipánhagymát árulnak. Megnéztem a bolhapiacot is, de néhány régiségkereskedőt leszámítva az is olyan, mint nálunk az „orosz piacok”: sok az olcsó bóvli, de kicsit színesebb a választék (nem csak kínai törülköző és kokakólakalapács van, hanem keleti meg afrikai csecsebecsék és textíliák is). Programon kívül az ITI új épületét néztük meg, a Rijksmuseumot és a van Gogh múzeumot. A coffeeshopokat nem látogattam (talán csak egyik kollégánk próbálta ki) és a vöröslámpás negyedben tett éjszakai túráról is lemaradtam, mégis úgy érzem, hogy elég sokat láttam a városból (itt vannak a fotók, válogatás nélkül). S persze az is jó, hogy lesz amiért visszatérni.

Kulináris élményben nem volt részem. A hollandok reggel is, délben is hideg kaját esznek. Persze sajtot, salátákat, tejterméket és édességet. A legviccesebb a csokirizs: vajas kenyérre szórják, s legalább olyan finom, mint a kenhető csokoládé, de sokkal nagyobb választékban lehet kapni. Nagyon finom croissantokat ettem a szállodában. A felvágottak gyengék. Az ábécékben (is) viszonylag minden drága, az utcai árusoknál egy akármilyen gyümölcs darabja 50 cent, a csersznye fél kilója 3,5 euró (talán ez sokkolt a legjobban). Vendéglőben nem volt alkalmam helyi különlegességeket kóstolni, mert a mindenféle egzotikus éttermek egymást érik. Fantasztikus lasagnát ettem, és nagyon, de nagyon ízletes indonéz kaját. A kínai pocsék volt, de persze azért is lehet ez, mert mindig vizslattuk az árakat is (nem gyorsbüfé volt, s nem is nagyon olcsó, ezért volt csalódás). Ami viszont helyi specialitás, az a krokett: krumplipüré darált hússal keverve, kipanírozva – szendvicsesben ettük.

No, abbahagyom, mert végre cikkeket is kellene írni…

Búcsúkávé

Van egy kedves portugál lány, kolléganőm (mert kritikus). Úgy sikerült, hogy tavaly ősszel Párizsban ittunk búcsúkávét, kb. egy hete pedig Stockholmban. Nagyon jó dolog, hogy van az embernek ilyen barátnője, akivel minden évben más-más európai fővárosban kávézhat. Remélem a sorozat folytatódik…

Megvallom: sem Barcelona, sem Stockholm nem tudta felülmúlni Párizst. Gyakran, például ma reggel is Párizsba vágytam vissza. Nem tudom mitől, talán egy illatól áradt szét ereimben az a nagyon kellemes, szinte lebegő érzés, a jókedv, a szabadság, a nyitottság… Nagyon nehéz megfogalmazni. Tényleg hasonlít kicsit ahhoz, amikor belezúgsz valakibe. Csak a nagy Párizs inkább valami, valami lenyűgöző.

Persze Északra is visszamennék akérmelyik pillenatban. Nagyon jól telt az a néhány nap. Az első élmény a hűvös, friss levegő volt. Pesten majdnem 30 fok volt, forró napsütéssel, Skavstan 12 fok és borús, ködös idő. Sok apróság tetszett, persze: a tisztaság, a sok bicikli – Stockholmban bérletet lehet váltani, és egy chipkártyával egyen-bicikliket lehet “elkötni” bármelyik utcasarokról, majd egy hasonló parkolóban nyugodtan ott lehet hagyni, és pár sarokkal arrább másat álasztani… Zseniális, nem? Örebroban pedig alig lehetett autót látni, néhány helyi buszjáraton kívül csak biciklisek közlekedtek a központban. És mindenki biciklizik: öregek, fiatalok, elegánsak, sporosak, terhes nők, kismamák kenguruval, kétgyerekes apukák egy pulyával maguk előtt, a nagyobbikkal a biciklihez kötött utánfutóban… Nem csoda, hogy egyáltalán nem szennyezett a levegő.

img_0904.jpg

Nagyon megszerettem a svéd kenyeret is. Nem tudom, milyen technológiával szárítják, de jó ropogós és nagyon ízletes. Ha már konyha: ettem rénszarvast valami különleges, sárga áfonyaszósszal, őzikét a Biennálé puccos búcsupartiján, megkóstoltam a svéd fasírozottat is (sztem fűszeres, de hiányoltam belőle azt a pici fokhagyma-ízt, amit az itthoniból nem szoktak kihagyni) és nagyon élveztem a krumlpi-köreteiket: apró, egészben megsütött (olajban, lerben? lehet, hogy főzik is? hm…), kivül picit ropogós, belül puha krumplik. Sok olaszosat esznek, gyakori a halétel a választékban, és sok a vegetáriánus. Díjaztam a 2,2 száazalék alkoholtartalmú 33 cl-es söröcskéket és az ábécé aprópénz-automatáját. Ide szinte naponta betértünk gyümölcsöt venni, de nem volt idő körülnézni, mi minden csudálatosság kapható. Amúgy is drága ország, bár egy-két leárazott polót így is érdemes volt megvásárolni.

Sokat-sokat tudnék mesélni a színhzaikról is. Bár egy kukkot sem értettünk az előadásokból (kizárólag kortárs szerzők sokszöveges darabjait láttuk, csak egyet szinkroinfordítottak), a színházi életbe elég jó betekintést nyújtottak a szemináriumok és a tematikus beszélgetések. Hihetetlenül fontos számukra a gyerekek és fiatalok “összehozása” a színházzal, nagyon körültekintően és tudatosan építik a modelleket, és nem szégyellnek a szomszédosa országok példájából inspirálódni. Szembenéznek minden kihívással, és nem legyintenek ha olyan társadalmi jelenségek ütik fel a fejüket a színházban is, mint például a bevándorlás, illetve ha a “megszokott” nyomtatott színházi sajtó alternativájaként megjelent az internet és a blog, sőt, nagyon sok fiatal kritikus otthonosabban érzi magát ebben a médiában. Sokmindent elárul néhány tény: a “nemzeti” fesztiváljukra kb. 80 külföldi meghivott érkezett, kritikusok, műfordítók, olyan nemzetközi színházi szervezetek/intézmények képviselői, amiknek Svédország is tagja (pl. ASSITEJ); a kritikusok nemzetközi szervezetének legnagyobb fiókja az amerikai (400-valamennyi tag), a második pedig Svédország (110-valamennyi taggal) – sőt, minden bizonnyal a svédek vezetnének ha egy főre eső kritikussal számolunk…

Számomra a legértékesebbek a találkozások voltak. Régi és új ismerősök, kollégák a világ minden sarkából. A már említett portugál lány, egy skót fiú és egy indiai lány – mi négyen elválaszthatatlanok voltunk pár napig. Szakmailag legérdekesebb találkozásom egy csodálatos rendezőnővel, Suzanne Ostennel volt, aki 6-12 hónapos bébiknek rendezett előadást (két év kutatás és kísérletezés előzte meg a produkciót, most nagy sikerrel játsszák Stockholmban).

Végül néhány fotó…

img_0805.jpg

Kulturhuset

img_0828.jpg

Carl Eldh Strindberg-szobra Stockholmban

img_0890.jpg

Stockholmi látkép

img_0894.jpg

Látkép 2 (meglepődtem: nem pirosak a háztetők…)

img_0923.jpg

Stockholmi kikötő

img_0963.jpg

A vár Örebroban

img_1109.jpg

Északi fény (éjjel fél 1-kor készült a felvétel)

Párizs és Versailles

Néhány képet sikerült kiválogatni és feltölteni a flick-re. Új tárhely után kell néznem, mert csomó tavalyi képet le kellett törölnöm, hogy legyen hely az újaknak.

A képekhez van kísérőszöveg is. Nem tudom, mennyire derül majd ki, de elbűvölt Párizs. Aránylag sokat láttam, azt hiszem. Múzeumokban alíg voltam, mert rettenetesen hosszú sorokat kellett volna kiállni, kint pedig gyönörű idő volt, kellemes ősz, így inkább csavarogtam… El is tévedtem, persze, de attól a perctől kezdve, hogy rájöttem, hogyan kell tájékozódni a metrón, és hogy pl. rue/avenue/bulevard Montparnasse, illetve place/porte Clichy stb. nem ugyanazt az utcát vagy teret jelöli, már nem volt baj.

Imádtam a sok kis parkot, a régi épületeket, a hangulatos utcasarkokat, a színes embereket, a mosolygó pasikat, a bagettet, a napsütést… A legnagyobb élmény pedig Rodin szoborcsoportja, a Calais-i polgárok volt. Elállt a lélegzetem és szinte sírtam a boldogságtól.

 

Mára ennyi. Lesz két fotóriport a Hamleten, majd figyeljétek.

Félelem és rettegés a Maroson

Eddig nagy szeretettel ajánlgattam mindenkinek az Outward Bound kajaktúráját. Tavaly hatalmas élmény volt, vízen töltött kaland, akaraterő- és kitartás-bizonyítvány. Legalábbis számomra. Idén is kaland volt: első túlélőtúrám, pedig ugyanazt a 40 kilométeres szakaszt tettük meg, Szászrégentől Marosvásárhelyig. Na, de ne vágjak a közepébe.

Első nap. Érkezés a Weekendre. Kissé ingerült túravezető fogadott. Mindegy, gyorsan beöltöztünk a randácska fókabőrökbe, szakadt kabátokba, és kezdődött a bemelegítés. Azoknak, akik tavaly nem voltak, nulláról kellett (volna) megtanulni mindent. Elég fuser-munka volt, de engem feldobott az az egy-másfél óra, mert kiderült, hogy Sipikével ketten jól tudunk haladni, egyenesen vagy szlalomozva, ahogy éppen kell. Én voltam a hajtómotor elől, Sipikém a kormányos a hátsó ülésen. A tavalyiakból okulva a láb-támaszt is beállítottuk, úgyhogy nagyon kényelmesen kuporogtunk kajakunkban.

Kissé későn érkeztünk Régenbe. Azt hiszem ezért volt ideges Ádám, a vezetőnk. Nekem az volt fura, hogy nincs segítőtársa, aki majd a csapatot hátulról kíséri. A Maros meg volt áradva, nem is hasonlított a tavalyira. Aztán kezdődtek a balesetek. Sergiu már az első vízre szálláskor beborult Andi kajakját 100 méter után hozzá kellett kötni a Dragoséhoz. Aztán mi borultunk Sipikémmel egy buta mozdulat miatt. Állandóan meg kellett állni a kisebb bakik meg a lemaradások miatt, mert nem lehetett nagyon előre menni, Ádám meg nem tudott elől is, hátul is lenni. Na, de a boruláskor megtapasztaltam mi a vizek ereje. Fantasztikus. A felborult kajakból ki tudtam jönni, a lábam is érte a víz alját, de olyan erővel sodort a víz, hogy nem tudtam megállni…

Valahogy kiürítettük a vizet, lehetett tovább menni. De akkor már eluralkodott a káosz. Az alábbi képeken látható baleset miatt 2 órát rostokoltunk: Évi és Ponty, a másik kétszemélyes kajak két utasa úgy nekisodródott a híd-csöveknek, hogy emberrel-lóval meg sem lehetett mozdítani a vízbe süllyedt kajakot. Mi nem láttuk, mert ismét túl későn szóltak, hogy meg kell állni, csak egy későbbi szigetecskén sikerült kikötni. Igen ám, de rögtön utánunk jött Dragos és Andi, ők már ott sem tudtak megállni a nagy sodrás miatt. Közben Dalma vízbe pottyant, mi meg tehetetlenül néztük a másik parton tovaúszó üres kajakot és gazdátlan evezőt. Be is pánikoltam, mert hosszú percig nem láttam hol van Dalma. Aztán megláttam a lila sisakot a martról lelógó gyökerek között, és kicsit megnyugodtam. Ádám kimentette, áthozta hozzánk, a szigetre, s ment vissza a kétszemélyes kajak kiásásához (tőle tudtuk meg, mi történt).

Nagyon, de nagyon rossz volt az a két óra a szigeten, hármasban. Telefon sem volt nálunk, fáztunk, aggódtunk a többiek miatt, féltünk attól is, hogy sötétedés előtt nem érünk Gernyeszegre, ahol sátorozni kellett. Dalma feladta. Én is azt tettem volna legszívesebben, mert egyre jobban féltem a víztől és a káosztól. Aztán jött Ádám, átvitte Dalmát a másik parta, nekünk meg azt mondta, menjünk Dragosék után, és ott várjuk meg a többieket. Kis átcsoportosítás után (Andi átült Ádámmal a kétszemélyesbe, Ponty a Dalam kajakjába) elindultunk. Rettenetes volt. Nem is tudom már pontosan, ki volt a következő boruló. Talán Imola. De mindegy, aznap szinte mindenki beborult, csak Juckó és Dragos nem.

A legnagyobb katasztrófa-góc egy víz fölé nyúló fűzfa lett. Nem láttuk, mekkora része van víz alatt, minden esetre alatta iszonyú sodrás volt. Ádámék simán átmentek ott, mi következtünk. De fennakadtunk, és nagy forgalmi dugó keletkezett a nyomunkba: mindenki nekünk ütközött, vagy valamelyik utánunk következőnek. Végül két kajak maradt ott: Imola és mi. Imola elindult nagynehezen, de fel is borult. Leírhatatlan ijedség volt számomra látni, hogy a kajak fejjel lefele áll, alóla pedig másodpercekig nem jön ki senki. Elkezdtem torkom szakadtából visítani, hogy valaki forduljon vissza, mert ismét tehetetlenek voltunk a vízzel szemben. Nem tudtuk rekonstruálni pontosan mi történt, de a kaja egyszer csak elindult. Remélve, hogy minden rendbe, elindultunk. Mondanom sem kell: mi is felborultunk. Na, de ez már félelmetes volt: a kajak mozdulatlan maradt fölöttünk is, ezért alig bírtam kievickélni. Elkaptam az evezőt és kapaszkodtam a kajakba, hogy ne húzzon ismét le a víz. Sipike is kibukott, aztán megmozdultunk kajakostól, és kisodródtunk valahogy egy partra. De még a fa+bozót közelében hallottuk Imola nyöszörgését. Nagyon meg volt ijedve, ő belegabalyodott valami ágakba, azért nem sikerült hamar feljöjjön a víz tetejére. A légzése is nehezen állt vissza. Közben felfedeztem, hogy én is megütöttem a combom. Valószínű, hogy a fűzfa víz alatti ága vagy gyökere ütött meg, ahogy nekisodort a víz (hatalmas kék meg lila véraláfutás , ne is mondjam, ugye – még szerencse, hogy nem járok miniszoknyában). Na, de másnap kiderült, hogy mi valószínű azért borultunk, mert Sipikém nem előre dőlt, hanem hátra… Mindegy. Jó, hogy nem lett komolyabb bajunk, mert lehetett volna. No, de ezek után ismét elindulni… mondanom sem kell, iszonyú volt. És a nap már lebukott, nem tudtuk mikor sötétedik be teljesen. Fújt a szél. A védősisakokban zizegett a polisztirén szigetelő. Rettegtem, nem viccelek. És hatalmas öröm volt meglátni a gernyeszegi templomocska tornyát. Dalma és Évi a parton várt. Ők is aggódtak miattunk.

A sátrakat sötétben húztuk fel. Gyors kajálás és sörözés a már ismert internet-kávézóban, azután nyugtalan alvás. Be volt dugulva az orrom, nem tudtam rendesen szuszogni, sajogtak a karjaim az evezéstől, az egész napi vízben-tocsogástól kicsit felfáztam. Nem volt pihentető éjszaka.

Másnap vastag ködben ébredtünk. Új kísérőt is kaptunk. Nem értettem az okát, de már Ádám is mondta, hogy csak első nap lesz velünk. Daniel jött helyette. Első látásra több csapattársnak nem volt szimpatikus, mert duzzogott, hogy miért nem csináltunk tüzet este, hogy megszárítgassuk az izopréneket. Aztán valahogy összeszedtük a vizes sátrakat, felvettük a hideg és vizes fókabőröket, és felpakoltuk a hátizsákokat az autóba, ami egy kajakot és Andit is bevitte Vásárhelyre.

Daniel azzal kezdte, hogy álljunk körbe. Persze, hogy volt, akit elkapott a röhögés ettől az óvodáskorból ismert mondattól. Ismerkedtünk. Kiderült, hogy bizony nem mindenki tudja mindenki nevét. Őrangyal-jétékhoz is sorsoltunk, nekem éppen Danielre kellett vigyáznom egész nap. Mit is mondjak… vicces volt. Ő volt a csapatvezető, vigyázott ránk, én meg rá. Hehe.

Daniel nagyon fontos dolgokra tanított meg, és még jobban megrémültünk, mikor kiderült, hogy tavaly is, azelőtt való nap is csak az ösztöneink és a víz hoztak le szerencsésen Gernyeszegig. Ráadásul indulás előtt megint átfáztunk a vizes ruháktól, de azt hiszem, sokat segített nekünk a reggeli tréning. Legyőztük az előző napi pánikgörcsöket és kicsit magabiztosabban vágtunk neki a második szakasznak.

Bajok mégis voltak. Sipikével egy adott pillanatban helyet cseréltünk, mert az új információk birtokában már nem ment zökkenőmentesen a kajakunk, de rövid ideig tartott a csere, visszakerültem az első ülésbe. A jelen bejegyzést éppen ezért „Ketten egy csónakban” címűre akartam keresztelni eredetileg, de nem teszem, mert végül nem ezekről az élményekről írok, úgy tűnik. 😉

Borulás nem volt, de a mi kajakunk léket kapott. Gyakran csak azért álltunk meg, hogy kiöntsük belőle a vizet. Kellemetlen volt a tisztátalan Maros-vízben tocsogni derékig, pedig délutánra még a nap is kisütött. Az utolsó szakaszon, ahol sima a víztükör, mi szinte felborultunk néhányszor, mert egy óvatlan mozdulattól az egész beszivárgott víz egy oldalra gyűlt, és kifele igyekezett a folyóba… Nem lett baj.

Hát röviden ennyi mesélnivaló lenne. Örülök, hogy baj nélkül, és végül is jó hangulatban ért véget a két napos kaland. És ha eddig legyintve ajánlottam bárkinek a kajaktúrát, mostantól sokkal jobban hangsúlyozom majd a veszélyeket is. Végülis ez benne van a pakliban, de jobb készülni rá.

Most pedig a fotók:

 

 

Régen felé félúton: elől a kajakokat szállító taxi, mi a kisbuszban

Hol a kajak?

A közeli falu, Petele népe kivonult segíteni , hiába…

Ugye ismeritek az óriásretek meséjét… Hát ezzel a technikával sem sikerült egyből… Nem láttam, de szemtanúk mesélik: egy ügyes ló is beállt segíteni, de elaszkadt a kötél, amikor nekifeszült, hogy húzzon.

Két borulás között Sipikémmel… Nem látszik a fotón, de nagyon fázunk

Pihenő Marossárpataknál. A híd másik lábánál található pléhkocsmánál tankoltunk: kávé, keksz, fagylalt. A lila sisakos, Sergiu volt az őrangyalom 🙂

Ugyanott: a fiúk ennedszer ürítik ki a vizet a kajakunkból

(Fotók: Dragos és Sergiu)

 

Verespatak 2006

Két napig a Szénafesztiválon voltunk. A Dispután is összefoglaltam felemás élményeim, ha véletlenül olvastad, hagyd ki a következő részt, sok új nem lesz benne.


Fesztiválként nagyon gyenge. Az aktivizmus-része is. A meghirdetett bemutatkozók (Greenpeace, Zöld Erdély) min. 1-1 órát késtek, ugyanígy Kocsis Tibor filmjének vetítése. Érdekelt volna a többi is, de csak a Greenpeace képviselőjét hallgattuk meg.

A zene nagyon gyenge volt. Nem vagyok metálrajongó, de ha valami jó, az metálban is jó. Többnyire amatőr, minősíthetetlen színvonalú, hörgős és hajrázós zenekarokhoz volt szerencsém. A Kumm nagyon későn kezdődött (ha egyáltalán volt, nem tudom, senki nem emlegette másnap), a Nightlosers koncertje elmaradt. A Subscribe koncertje azért volt jó az elején, mert a “backstage” domboldalról egymára vetült a bulizó tömeg és a zenekar. Kicsit hümmögtem a a “Kill your father! Fuck your mother!” bevezetőn, de mikor ugyanazok a hangok néhány szám után “Save Rosia Montana!”-t hörögtek a mikrofonba, hát meghűlt bennem a vér.

A színház felhozatal is gyenge volt, de hát nulla fizetségért biztos csak ennyien… és ilyenek jöttek el. A nagykárolyi G.E.T.A. (Grupul Experimental de Teatru cu Amatori) előadása tetszett a legjobban, egy kis őszinte tizenéves lány Alina Nelega E-uri c. monológját mutatta be. Igaz, hogy nem láttam mindent, de a két Club A-s előadástól többet vártam. Diana Giubernea a Vagina-monológokban többnyire mesterkélt és csak két jelenetben értékelhető valamennyire színészi jelenlétének, a Marian Baciu előadása pedig a röhejes határát súrolta erőltetett interaktivizmusával. Csodálkozom, hogy valaki nem kent le neki egy pofont. Ja, és kiütésem van a hosszú hajú színészektől, akik nem kötik-csatolják-pántolják le lobogó tincseiket, és a színpadon állandóan azzal vannak elfoglalva, hogy a fülek mögé simítsák hajukat. Brrr! Az A.R.T Fusion érdekes kísérlettel jelent meg, a közönség beleszólhatot, sőt, eljátszahatott szerepeket, helyzeteket – azok alapján, amit láttam belőlem jó játéknak tűnt.

 

A környék amúgy gyönyörű, csak ajánlani tudom túrázóknak! A szénába-ugrálás is jó mókának tűnt, de nem mertem kipróbálni (nem éreztem túl jól magam). Biciklitúrára is benevezek legközelebb!

 

Finom enyedi bort lehetett kapni (Plébános a neve), és csórékolbászban, sörben sem volt hiány. Olvassátok el Sipikém beszámolóját is (Trombi remek fotóival – ő a fenti kép szerzője is)!