Utolsó munkanap

Ma van az utolsó hivatalos munkanapom: hétfőtől pihenőszabadság, azután Babszem

Mindez persze nem jelenti azt, hogy nem dolgozom majd. Mindenek előtt a gyerek… az is munka. 😉 Plusz a Hamletnek nincs még gazdája, komolyabban bele kell ásnom magam a doktoriba, a cikkírásból sem szeretnék teljesen kiesni. Csak sikerüljön valahogy ezt a Nagy Büdös Bürökráciát átlátni!

Reklámok

Buletin

13 éve (1994 októbere óta) Kolozsváron élek. Ma vettem át az első kolozsvári személyazonossági kártyámat (carte de identitate, más szóval: buletin).

Erre iszunk!

Kisvárda, nosztalgia

Már két éjszaka, tegnap és ma is erről álmodtam. Hogy ott vagyok, hogy a fesztiváligazgatóval alkudozom a médiapartnerségről, hogy a barátnémmal sopánkodunk amiért első három nap ilyen gyenge a program, s ejsze nem is kellett volna még lejönnünk, de mint mindig, ki kellett használnunk, hogy volt aki elhozzon…

Hát ez lenne a tudatalatti. A valóságban nagyon józan voltam, beláttam, hogy nem nekünk való a kánikula, a kétes szállás, a szakmai jegyekért való gyúródás, a fullasztó nézőterek… Kicsit bánt, hogy nem látok sok színházat, nem sörözgetünk hajnalig a teraszon, nem találkozom sok régi, kedves arccal, de legjobban mégis a nagyszemű meggyeket sajánom, amit minden éjjel szedegettünk az útszéli fákról.

Az én TIFFem: 8 jegy, 14 film, 2 rövidfilm és 1 babgulyás

Még mielőtt elkezdődött volna, úgy tudtam, hogy az idei TIFF-ről nem kell majd írnom. Sajtós akkreditációm nem volt, így bérletet kellett váltanom, és reméltem, hogy átadhatom majd magamat a kényelmes és gondtalan filmnézésnek. Minden előre eltervezett lazaság ellenére elkapott a fesztiválláz: minél többet látni, minden fontos eseményen ott lenni, a kuriózumokat és az egyedi eseményeket feltétlenül fogyasztani! Fizikailag sem bírtam volna, de időm sem volt határtalan mennyiségben zabálni a filmeket, így tökéletesen felemásra sikeredett ez a bő egy hét. És végül írtam valami beszámoló-félét is, baráti alapon, ami a Riportban jelenik majd meg és egy-egy része kísértetiesen hasonlít majd ehhez a baromi hosszú bejegyzéshez (Két részben írtam, de nem folytatásokban közlöm. Tessék kérem zabálni, mint én a TIFF-et!).

A versenyfilmek közül három és felet sikerült megnéznem:

Az Antenna (La antenna, r. Esteban Sapir, argentin) egyik kedvencem volt az idei TIFF-en. Némafilmek hangulatát idéző tágra nyitott szemek, erős sminkek, túlzó gesztusok. Nosztalgia és paródia egyidőben. Minden ráadásul fehér-feketében, a feliratok mégis más korról árulkodnak: nem egyszerűen megjelenő párbeszédablakok, hanem a képbe játékosan bevonuló és kivonuló, egy-egy szereplő vagy tárgy mozgását követő szövegfoszlányok.

A Transilvania-trófeás chilei Szent család (La sagrada familia, r. Sebastian Campos) már nem ragadott magával ennyire. Igaz, kevésbé látványos és formabontó. Minden a beszédre és a szereplőkre, illetve a közöttük lévő kapcsolatokra van kiélezve, és késő esti órában ezt nehéz követni. A sok kísérőzene miatt pedig a nagyon visszás emberi tulajdonságokban vájkáló képek is nyálasnak hatnak.

A szerb Klopkát (Csapda, r. Srdjan Golubovic) nem díjazták, de jól esett ez a kis szerb szoció-fikció. A szimpatikus családapa közönséges bérgyilkossá válik, csak mert reméli, hogy annyi pénzt kap tettéért, hogy megmentheti fia életét. Akit lelő nem más, mint egy szép és kedves kedves anyuka férje, fia iskolatársának apja… Aki felfogadja: közönséges hazardőr, akit csak azért hagynak életben, hogy ki tudja fizetni adósságait. Persze, hogy nem állja szavát, a 30000 eurós vérdíj helyett csak 300-at ad a szerencsétlennek… És ki segít a végső kétségbeeset apukán? A megölt férfi felesége. Kedvenc jelenetem ebből a filmből az, amikor apuka felönt a garatra és feljelenti magát a rendőrségen, a zsarű meg üvöltözik neki, hogy miért próbálja ezt a nagyon bonyolult nyomozást összezavarni.

A fél-versenyfilm a mostanában nagyon körülrajongott román produkció, a 4 Patru luni, 3 săptamîni şi 2 zile – Amintiri din Epoca de Aur, Cristian Mungiu Arany Pálmás alkotása, amit a szervezők visszavontak a versenyből (a Cannes-i Fesztivál politikája nem teszi lehetővé, hogy ott díjazott film más megmérettetésen is induljon). Hát nagyon nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre, és meg kel vallanom, nem tetszett éppen annyira. Jó volt, persze, hogy jó volt. A színésznők. A nyolcvanas évek szűk levegője. A nosztalgia és a nyomasztó képek emléke: kopott lépcsőházak, sötétség az utcákon. De valahogy maradt valami hiányérzetem is. Pl. számomra nem volt egyértelmű, hogy a faszi dugni akar… S mi lett a „buletinjével”, ami a lányhoz került? S miért kellett megmutatni azt a pici embriót? S egyálán honna a cím? Nem hangzik el egyszer sem, hogy ennyi idős lett volna a „teher”… Na, de mindegy, mindenképpen meg kell nézni, ha másért nem, mert Cannes-ban díjzott román film. Ki tudja, mikor lesz még ilyen?!

Nagyon vártam a 3×3 kategória Gopo-sorozatát. Az első opus, a De-aş fi… Harap Alb csalódást okozott, 10 perc után meg is engedtem magamnak, hogy lelépjek. A huszonéves Florin Piersic látványán elég volt ennyi mosolyogni… A Homo Sapiens című rajzfilm, amit a mesefilm előtt vetítettek, az viszont remek volt, tulajdonképpen csak ilyeneket néztem volna, számomra Gopo egyenlő a tojásfejű emberke… Ő a főszereplője a Scurtă istorie című rajzfilmnek is, amit a Ion Popescu Gopo másik nagyjátékfilmje, a Comedie fantastică előtt vetítettek. Az utóbbi alkotás, műfaja szerint sci-fi 1975-ben készült Romániában. Bájos naivitás és a világbékébe vetett hit árad a karcos képkockákból, igazi felüdülés a sok, agresszivitástól és testi-lelki nyomortól terhelt film között.

Radu Vasile Igazság O scurtă poveste című dokumentumfilmje is üdítő volt, ebben a romániai animációs film története foglaltatik össze, és gyerekkorom halhatatlan rajzfilmhőseit lehet viszontlátni benne (például Maria-Mirabela kedves barátait és az esti mesék Mihaeláját).

Az Special Events kategória másik filmje is nagyon tetszett. Az I Really Hate My Job című angol film (r. Oliver Parker) fergeteges komédia, öt különböző társadalmi helyzetben lévő nő egy napjáról. Két román színésznő is főszerepet játszik a filmben: Alexandra Maria Lara egy légies, képzőművészeti ambiciókkal felékesített pincérlányt, Oana Pellea pedig egy chilei bevándorlót, aki konyhatakarítás börtönből szabaduló nagy szerelméről áradozik és hihetetlen élettapasztalatról árulkodó bölcsességekkel nevettet meg. Melegen ajánlom szomabt esti programnak!

A No Limit kategóriából csak egy filmet sikerült megnéznem, kétségtelenül a fesztivál egyik ínyencégét, a dán Princess című filmet (r: Anders Morgenthaler), ami a műfajok érdekes keverése miatt érdemel figyelmet: a rajzfilm szereplőinek visszaemlékezései kézi kamerával forgatott „rendes” képek, hús-vér emberekkel. Nyomasztó történet egy kislányról, pornósztár édesanyjáról és annak testvéréről, aki a papi hivatását hagyja ott, hogy megbosszulja az unokahúgocskáját ért sérelmeket. Az extrém kegyetlenséggel végrehajtott hadjárat véres képei rajzfilmben is döbbenetesen durvára sikeredtek, mi lett volna ha ezeket játéfilmben látjuk, jól megcsinált effektekkel? Brrr.

A Pas in doi azt hiszem új kategória, kétszereplős filmek szerepelnek benne. Ilyen az Ágyban című chilei film is (En la cama, r: Matias Bize), egy kedves egyéjszakás kapcsolat kerek története hullámvölgyekkel és csúcspontokkal: vonzalom, lelkiismeretfurdalás, a kis titkok kifürkészésének ellenállhatatlan vágya, félhomály, buta kis játékok és néha egy-egy könnycsepp. Nagyon jó poénok hangzanak el, remélem a Moviequotes szemlézi majd. Persze nem Beckett, ahogyan a műsorfüzet konferálta… Jól is néznénk ki, ha Didi vagy Gogo arról elmélkedne, hogy a vásárlás szexuális frusztrációk kompenzációja és az árkedvezményeket kimondottan a kielégítetlen nőknek találták ki. 🙂

A Supernova kategória nagyon vegyesre sikeredett. Az új David Lynch-filmre nagyon készültem, már szerdán megnéztem volna, ha akkor nem marad el. Végül Csongesz keresztelőjéről (ahol mi is főszerepet játszottunk, ugye, mert keresztszülék voltunk) siettem egyenesen a moziba, mert nekem látnom kellett. Mna. Hát megbántam. Bár ha nem láttam volna, biztos betege lettem volna. Szóval: Inland Empire. Ami tetszett: film a filmkészítésről (többek között); a Rabbits c. rövidfilm szinte teljes egészében beékelődik a három órába – jó posztmodern/dekon idézési technika, place la mine; Laura Dern – kitűnő színésznő; néhány figura, pl. a japán (?) csajszi és a néger homless nő, vagy az első jelenet vészjosló „szomszédnője”. Sajnos mindannyian csak egy nagyon rövid jelenetben tűnnek fel, s nem igazán derül ki, honnan jönnek, mit akarnak, hová tűnnek. Megvannak a jó hagyományos tudathasadásos piullanatok is, egy-egy eltalát flash-back is, de azért az egész három óra nagyon kaotikus, ugyanakkor üres marad. Ja, azt is meg kell vallanom: sikerült belealudnom vagy kétszer.

Nagyon tetszett viszont az AFR – Egy miniszterelnök halála című dán áldokumentumfilm. Szinte semmi akció, csak beszélő fejek (többek között Kofi Anan, Bush – sztem ő vmi szinkronnal, de az is lehet, hogy találtak a filmbe illő részeket valamelyik beszédében). Unalmas lehetne, de nem az! Kirajzolódik egy nagyon szövevényes (szerelmi) kapcsolat egy anarchista lelenc és egy menő politikus között, a vonzalom, boldog és szellemileg termékeny együttlét, a szakítás, a szenvedés, a harag és gyűlölet különböző fázisaival – persze minden a rokonok, a barátok, az ismerősök szűrőjén keresztül, mert mindkét főszereplő halott már.

Ugyanebbe a kategóriába sorolták a När mörkret faller (kb: Mikor alászáll a sötét, r. Anders Nilsson) c. filmet is, amit csak azért akartam megnézni, mert svéd alkotás, és mert úgy reklámozták a műsorban, hogy a fesztivál egyik legdurvább jelenetét tartalmazza. Hát tényleg volt egy-két hátborzongató-hajmeresztő jelenet, de alapjában véve az aktualitása és a valósághoz való kísérteties hasonlósága tette ijesztővé. Igen, ilyen állapotok uralkodnak a messze földön béketűrésükről és haladó szellemükről híres békés svédek között is. Mert van egy konszolidált nyugati társadalom, aki egyszercsak nyit a bevándorlók felé, azt mondja: jöjjenek. Ők meg hozzák a szokásaikat és a hagyományaikat, amik nem kompatibilisek a nyugati modellel. Egyszerűen két gyökeresen más kultúra. Igen, pintosan erről mesélt Margareta egy adott pillanatban: a svéd nők egy évszázada küzdenek az egyenjogúságért, már-már teljes és tökéletes az emancipáció, és akkor jönnek a muzulmánok (például), akiknek saját kultúrájuk miatt kötelező viselniük a fejfedőket, a burkákat. Ezt „normális” svéd tényleg nem érti. Számára ezért a másságért nem leghet elég svéd egy bevándorló. Másfelől a családapák azért feddik meg gyermekeiket, mert túl hamar elkorcsulnak és túl hamar alkalmazkodnak az új, egészségtelen környezethez… Számára gyermekei túl svédek már… No, ugyanez felnagyítva, extrém helyzetig fokozva az egyik történet a három közül. (Hasonló dilemma szolgált a Fejjel a falnak Fatih Akim-film alapjául.) A második egy maffia-történet verekedésekkel, fenyegetőzésekkel és tettlegességig fajuló testi fenyítésekkel, egy vendéglős és kedvese, a testőrség vezetője közötti románccal fűszerezve. A harmadik pedig talán a legáltalánosabb: a családon belüli erőszak, a nők elleni abuzus mintapéldája. Azért a végén kicsit rosszul esett a nyálas kép, a levegőben egyszerre látszó három repülő, amin a három főhős három különböző irányba húz el, egyszerre.

A magyar filmnapon csak a Friss levegőt néztem meg. Tetszett, de nem olyan nagyon, mint ahogy elvártam volna. Jó, kedves, elsőfilmes (ugye jól emlékszem), díjnyertes, de nekem mégsem jött be. Amúgy aznap volt az Egyetleneim is, amit talán az AlterNativon láttam – na az sztem sokkal jobb film. És a programban szereplő Balkán bajnok  és a Moszny is megvolt már, régebb, uhogy vígan elmentünk a gulyáspartira, ahol a szokásos lepényleső tömeg gyűlt össze (tisztelet a kivételnek, pl. a saját asztaltársaságunk, hihihi, aki ki is beszélte a szomszéd asztalnál ülő izéket… nem mondom kiket). Persze nem jutott igazi gulyás, de a babfőzelék is nagyon ízletes volt.

Búcsúkávé

Van egy kedves portugál lány, kolléganőm (mert kritikus). Úgy sikerült, hogy tavaly ősszel Párizsban ittunk búcsúkávét, kb. egy hete pedig Stockholmban. Nagyon jó dolog, hogy van az embernek ilyen barátnője, akivel minden évben más-más európai fővárosban kávézhat. Remélem a sorozat folytatódik…

Megvallom: sem Barcelona, sem Stockholm nem tudta felülmúlni Párizst. Gyakran, például ma reggel is Párizsba vágytam vissza. Nem tudom mitől, talán egy illatól áradt szét ereimben az a nagyon kellemes, szinte lebegő érzés, a jókedv, a szabadság, a nyitottság… Nagyon nehéz megfogalmazni. Tényleg hasonlít kicsit ahhoz, amikor belezúgsz valakibe. Csak a nagy Párizs inkább valami, valami lenyűgöző.

Persze Északra is visszamennék akérmelyik pillenatban. Nagyon jól telt az a néhány nap. Az első élmény a hűvös, friss levegő volt. Pesten majdnem 30 fok volt, forró napsütéssel, Skavstan 12 fok és borús, ködös idő. Sok apróság tetszett, persze: a tisztaság, a sok bicikli – Stockholmban bérletet lehet váltani, és egy chipkártyával egyen-bicikliket lehet “elkötni” bármelyik utcasarokról, majd egy hasonló parkolóban nyugodtan ott lehet hagyni, és pár sarokkal arrább másat álasztani… Zseniális, nem? Örebroban pedig alig lehetett autót látni, néhány helyi buszjáraton kívül csak biciklisek közlekedtek a központban. És mindenki biciklizik: öregek, fiatalok, elegánsak, sporosak, terhes nők, kismamák kenguruval, kétgyerekes apukák egy pulyával maguk előtt, a nagyobbikkal a biciklihez kötött utánfutóban… Nem csoda, hogy egyáltalán nem szennyezett a levegő.

img_0904.jpg

Nagyon megszerettem a svéd kenyeret is. Nem tudom, milyen technológiával szárítják, de jó ropogós és nagyon ízletes. Ha már konyha: ettem rénszarvast valami különleges, sárga áfonyaszósszal, őzikét a Biennálé puccos búcsupartiján, megkóstoltam a svéd fasírozottat is (sztem fűszeres, de hiányoltam belőle azt a pici fokhagyma-ízt, amit az itthoniból nem szoktak kihagyni) és nagyon élveztem a krumlpi-köreteiket: apró, egészben megsütött (olajban, lerben? lehet, hogy főzik is? hm…), kivül picit ropogós, belül puha krumplik. Sok olaszosat esznek, gyakori a halétel a választékban, és sok a vegetáriánus. Díjaztam a 2,2 száazalék alkoholtartalmú 33 cl-es söröcskéket és az ábécé aprópénz-automatáját. Ide szinte naponta betértünk gyümölcsöt venni, de nem volt idő körülnézni, mi minden csudálatosság kapható. Amúgy is drága ország, bár egy-két leárazott polót így is érdemes volt megvásárolni.

Sokat-sokat tudnék mesélni a színhzaikról is. Bár egy kukkot sem értettünk az előadásokból (kizárólag kortárs szerzők sokszöveges darabjait láttuk, csak egyet szinkroinfordítottak), a színházi életbe elég jó betekintést nyújtottak a szemináriumok és a tematikus beszélgetések. Hihetetlenül fontos számukra a gyerekek és fiatalok “összehozása” a színházzal, nagyon körültekintően és tudatosan építik a modelleket, és nem szégyellnek a szomszédosa országok példájából inspirálódni. Szembenéznek minden kihívással, és nem legyintenek ha olyan társadalmi jelenségek ütik fel a fejüket a színházban is, mint például a bevándorlás, illetve ha a “megszokott” nyomtatott színházi sajtó alternativájaként megjelent az internet és a blog, sőt, nagyon sok fiatal kritikus otthonosabban érzi magát ebben a médiában. Sokmindent elárul néhány tény: a “nemzeti” fesztiváljukra kb. 80 külföldi meghivott érkezett, kritikusok, műfordítók, olyan nemzetközi színházi szervezetek/intézmények képviselői, amiknek Svédország is tagja (pl. ASSITEJ); a kritikusok nemzetközi szervezetének legnagyobb fiókja az amerikai (400-valamennyi tag), a második pedig Svédország (110-valamennyi taggal) – sőt, minden bizonnyal a svédek vezetnének ha egy főre eső kritikussal számolunk…

Számomra a legértékesebbek a találkozások voltak. Régi és új ismerősök, kollégák a világ minden sarkából. A már említett portugál lány, egy skót fiú és egy indiai lány – mi négyen elválaszthatatlanok voltunk pár napig. Szakmailag legérdekesebb találkozásom egy csodálatos rendezőnővel, Suzanne Ostennel volt, aki 6-12 hónapos bébiknek rendezett előadást (két év kutatás és kísérletezés előzte meg a produkciót, most nagy sikerrel játsszák Stockholmban).

Végül néhány fotó…

img_0805.jpg

Kulturhuset

img_0828.jpg

Carl Eldh Strindberg-szobra Stockholmban

img_0890.jpg

Stockholmi látkép

img_0894.jpg

Látkép 2 (meglepődtem: nem pirosak a háztetők…)

img_0923.jpg

Stockholmi kikötő

img_0963.jpg

A vár Örebroban

img_1109.jpg

Északi fény (éjjel fél 1-kor készült a felvétel)