Búcsú a szemináriumoktól (Amszterdam)

Hamarosan ismét az anyaság lesz legfontosabb elfoglaltságom. Szülés után hosszabb-rövidebb ideig semmi sem jöhet szóba, és míg a második fiam el nem éri a másfél-két éves kort, addig őt sem szeretném több napra elhagyni. A szakmámnak csak egy-egy félnapos kiruccanással adózom majd, mint tettem azt korábban is. Mire ismét hiányozhatom hosszabb időre, már nem számítok majd fiatal kritikusnak, éppen ezért nagyon örülök, hogy most volt alkalmam elmenni még egy szemináriumra. Nagy valószínűséggel az utolsó volt, és az eddigiek közül a legjobb. Jó szájízzel lépek ki ebből a körből, illetve remélem, hogy azzal a sok, velem kb. egyidős kollégával viszontlátjuk majd egymást „öreg” kritikusként.

A kanadai Hervé Guay és a holland Sonja van der Valk irányították beszélgetéseinket. Nagyon profik voltak, inkább csak egy-egy moderátor szerepét töltötték be. Persze ahhoz, hogy jó viták alakuljanak ki, kellett egy erős csapat is. Nagyon jó fejek voltak: a kanadai Byron, a portugál Rui, a cseh Martin, a holland Sara és Robert, a szlovén Andreja, az iráni Ashkan, a szlovák Eva és Mirjam, valamint a lengyel Dorota. Talán az is nagyon szerencsés véletlen, hogy a lányok-fiúk aránya kb. fele-fele volt. Nem akarok most gender-kérdésekbe bocsátkozni, de szerintem ennek is köszönhető, hogy kiegyensúlyozott vélemények ütköztek. Azt kell mondanom, hogy sokat tanultam tőlük, hiszen sokan sokféleképpen „olvastunk” egy-egy előadást, és mindenkinek más részlet, vagy éppenséggel más lehetséges központi gondolat volt fontos. S mind mindig, most is nagy-nagy érdeklődéssel hallgattam meg beszámolóikat a különféle országok színházi kultúrájáról. S ami csak ráadás volt: a csapat szinte mindig együtt lógott, együtt indultunk el múzeumba, vacsorázni stb, tehát volt alkalmunk kisebb csoportokban is diskurálni – nem csak színházról.

Az előadások amúgy nagyon sokfélék voltak. Kicsit fura volt a válogatás, a színvonal szempontjából is, de talán nem is baj, így legalább volt miről vitatkozni. Majd írok a látottakról, figyeljétek a Hamletet.

Amsterdam pedig csodálatos: Nem is tudnám elmondani, mi a legnagyszerűbb benne. Talán a hangulata. Persze Párizst nem múlja felül, de azért nagyon szívesen visszamegyek majd, ha alkalom adódik.

Mindenki biciklivel jár. A holland kollégák, bár nem ott élnek, ők is tartanak egy-egy biciklit Amszterdamban. Azt mondják, anélkül nem lehet… S nem is érik, hogy kinek/miért éri meg autóval járni. Amiben lehet valami: a reptérről-reptérre jövet-menet taxiztunk, s az volt az érzésem, hogy körbe-körbe forgunk, csak lassan lehetett haladni, sok volt a stopplámpa és mindegyiknél valószerűtlenül sokat vártunk a zöldre. A biciklisek viszont elég vadul hajtanak, nem nagyon vannak tekintettel a járókelőkre. Persze azt sem tartom kizártnak, hogy a várost elárasztó turistáktól vannak bevadulva, akik nem tartják tiszteletben a határvonalat járda és bicikliút között… Villamosra is ritkán ültem, mert egyrészt kva drága, másrészt sokszor kellett volna átszállni olyan távolságokon, amit gyalog meg lehetett tenni fél óra alatt.

Amúgy Amsterdam pont olyan, mint a képeskönyvekben: sok a csatorna, keskenyek és magasak a házak, a szuveníresek szélmalmot ábrázoló hűtőmágnest, fapapucsot és tulipánhagymát árulnak. Megnéztem a bolhapiacot is, de néhány régiségkereskedőt leszámítva az is olyan, mint nálunk az „orosz piacok”: sok az olcsó bóvli, de kicsit színesebb a választék (nem csak kínai törülköző és kokakólakalapács van, hanem keleti meg afrikai csecsebecsék és textíliák is). Programon kívül az ITI új épületét néztük meg, a Rijksmuseumot és a van Gogh múzeumot. A coffeeshopokat nem látogattam (talán csak egyik kollégánk próbálta ki) és a vöröslámpás negyedben tett éjszakai túráról is lemaradtam, mégis úgy érzem, hogy elég sokat láttam a városból (itt vannak a fotók, válogatás nélkül). S persze az is jó, hogy lesz amiért visszatérni.

Kulináris élményben nem volt részem. A hollandok reggel is, délben is hideg kaját esznek. Persze sajtot, salátákat, tejterméket és édességet. A legviccesebb a csokirizs: vajas kenyérre szórják, s legalább olyan finom, mint a kenhető csokoládé, de sokkal nagyobb választékban lehet kapni. Nagyon finom croissantokat ettem a szállodában. A felvágottak gyengék. Az ábécékben (is) viszonylag minden drága, az utcai árusoknál egy akármilyen gyümölcs darabja 50 cent, a csersznye fél kilója 3,5 euró (talán ez sokkolt a legjobban). Vendéglőben nem volt alkalmam helyi különlegességeket kóstolni, mert a mindenféle egzotikus éttermek egymást érik. Fantasztikus lasagnát ettem, és nagyon, de nagyon ízletes indonéz kaját. A kínai pocsék volt, de persze azért is lehet ez, mert mindig vizslattuk az árakat is (nem gyorsbüfé volt, s nem is nagyon olcsó, ezért volt csalódás). Ami viszont helyi specialitás, az a krokett: krumplipüré darált hússal keverve, kipanírozva – szendvicsesben ettük.

No, abbahagyom, mert végre cikkeket is kellene írni…

Reklámok