Búcsú a szemináriumoktól (Amszterdam)

Hamarosan ismét az anyaság lesz legfontosabb elfoglaltságom. Szülés után hosszabb-rövidebb ideig semmi sem jöhet szóba, és míg a második fiam el nem éri a másfél-két éves kort, addig őt sem szeretném több napra elhagyni. A szakmámnak csak egy-egy félnapos kiruccanással adózom majd, mint tettem azt korábban is. Mire ismét hiányozhatom hosszabb időre, már nem számítok majd fiatal kritikusnak, éppen ezért nagyon örülök, hogy most volt alkalmam elmenni még egy szemináriumra. Nagy valószínűséggel az utolsó volt, és az eddigiek közül a legjobb. Jó szájízzel lépek ki ebből a körből, illetve remélem, hogy azzal a sok, velem kb. egyidős kollégával viszontlátjuk majd egymást „öreg” kritikusként.

A kanadai Hervé Guay és a holland Sonja van der Valk irányították beszélgetéseinket. Nagyon profik voltak, inkább csak egy-egy moderátor szerepét töltötték be. Persze ahhoz, hogy jó viták alakuljanak ki, kellett egy erős csapat is. Nagyon jó fejek voltak: a kanadai Byron, a portugál Rui, a cseh Martin, a holland Sara és Robert, a szlovén Andreja, az iráni Ashkan, a szlovák Eva és Mirjam, valamint a lengyel Dorota. Talán az is nagyon szerencsés véletlen, hogy a lányok-fiúk aránya kb. fele-fele volt. Nem akarok most gender-kérdésekbe bocsátkozni, de szerintem ennek is köszönhető, hogy kiegyensúlyozott vélemények ütköztek. Azt kell mondanom, hogy sokat tanultam tőlük, hiszen sokan sokféleképpen „olvastunk” egy-egy előadást, és mindenkinek más részlet, vagy éppenséggel más lehetséges központi gondolat volt fontos. S mind mindig, most is nagy-nagy érdeklődéssel hallgattam meg beszámolóikat a különféle országok színházi kultúrájáról. S ami csak ráadás volt: a csapat szinte mindig együtt lógott, együtt indultunk el múzeumba, vacsorázni stb, tehát volt alkalmunk kisebb csoportokban is diskurálni – nem csak színházról.

Az előadások amúgy nagyon sokfélék voltak. Kicsit fura volt a válogatás, a színvonal szempontjából is, de talán nem is baj, így legalább volt miről vitatkozni. Majd írok a látottakról, figyeljétek a Hamletet.

Amsterdam pedig csodálatos: Nem is tudnám elmondani, mi a legnagyszerűbb benne. Talán a hangulata. Persze Párizst nem múlja felül, de azért nagyon szívesen visszamegyek majd, ha alkalom adódik.

Mindenki biciklivel jár. A holland kollégák, bár nem ott élnek, ők is tartanak egy-egy biciklit Amszterdamban. Azt mondják, anélkül nem lehet… S nem is érik, hogy kinek/miért éri meg autóval járni. Amiben lehet valami: a reptérről-reptérre jövet-menet taxiztunk, s az volt az érzésem, hogy körbe-körbe forgunk, csak lassan lehetett haladni, sok volt a stopplámpa és mindegyiknél valószerűtlenül sokat vártunk a zöldre. A biciklisek viszont elég vadul hajtanak, nem nagyon vannak tekintettel a járókelőkre. Persze azt sem tartom kizártnak, hogy a várost elárasztó turistáktól vannak bevadulva, akik nem tartják tiszteletben a határvonalat járda és bicikliút között… Villamosra is ritkán ültem, mert egyrészt kva drága, másrészt sokszor kellett volna átszállni olyan távolságokon, amit gyalog meg lehetett tenni fél óra alatt.

Amúgy Amsterdam pont olyan, mint a képeskönyvekben: sok a csatorna, keskenyek és magasak a házak, a szuveníresek szélmalmot ábrázoló hűtőmágnest, fapapucsot és tulipánhagymát árulnak. Megnéztem a bolhapiacot is, de néhány régiségkereskedőt leszámítva az is olyan, mint nálunk az „orosz piacok”: sok az olcsó bóvli, de kicsit színesebb a választék (nem csak kínai törülköző és kokakólakalapács van, hanem keleti meg afrikai csecsebecsék és textíliák is). Programon kívül az ITI új épületét néztük meg, a Rijksmuseumot és a van Gogh múzeumot. A coffeeshopokat nem látogattam (talán csak egyik kollégánk próbálta ki) és a vöröslámpás negyedben tett éjszakai túráról is lemaradtam, mégis úgy érzem, hogy elég sokat láttam a városból (itt vannak a fotók, válogatás nélkül). S persze az is jó, hogy lesz amiért visszatérni.

Kulináris élményben nem volt részem. A hollandok reggel is, délben is hideg kaját esznek. Persze sajtot, salátákat, tejterméket és édességet. A legviccesebb a csokirizs: vajas kenyérre szórják, s legalább olyan finom, mint a kenhető csokoládé, de sokkal nagyobb választékban lehet kapni. Nagyon finom croissantokat ettem a szállodában. A felvágottak gyengék. Az ábécékben (is) viszonylag minden drága, az utcai árusoknál egy akármilyen gyümölcs darabja 50 cent, a csersznye fél kilója 3,5 euró (talán ez sokkolt a legjobban). Vendéglőben nem volt alkalmam helyi különlegességeket kóstolni, mert a mindenféle egzotikus éttermek egymást érik. Fantasztikus lasagnát ettem, és nagyon, de nagyon ízletes indonéz kaját. A kínai pocsék volt, de persze azért is lehet ez, mert mindig vizslattuk az árakat is (nem gyorsbüfé volt, s nem is nagyon olcsó, ezért volt csalódás). Ami viszont helyi specialitás, az a krokett: krumplipüré darált hússal keverve, kipanírozva – szendvicsesben ettük.

No, abbahagyom, mert végre cikkeket is kellene írni…

Reklámok

Búcsúkávé

Van egy kedves portugál lány, kolléganőm (mert kritikus). Úgy sikerült, hogy tavaly ősszel Párizsban ittunk búcsúkávét, kb. egy hete pedig Stockholmban. Nagyon jó dolog, hogy van az embernek ilyen barátnője, akivel minden évben más-más európai fővárosban kávézhat. Remélem a sorozat folytatódik…

Megvallom: sem Barcelona, sem Stockholm nem tudta felülmúlni Párizst. Gyakran, például ma reggel is Párizsba vágytam vissza. Nem tudom mitől, talán egy illatól áradt szét ereimben az a nagyon kellemes, szinte lebegő érzés, a jókedv, a szabadság, a nyitottság… Nagyon nehéz megfogalmazni. Tényleg hasonlít kicsit ahhoz, amikor belezúgsz valakibe. Csak a nagy Párizs inkább valami, valami lenyűgöző.

Persze Északra is visszamennék akérmelyik pillenatban. Nagyon jól telt az a néhány nap. Az első élmény a hűvös, friss levegő volt. Pesten majdnem 30 fok volt, forró napsütéssel, Skavstan 12 fok és borús, ködös idő. Sok apróság tetszett, persze: a tisztaság, a sok bicikli – Stockholmban bérletet lehet váltani, és egy chipkártyával egyen-bicikliket lehet “elkötni” bármelyik utcasarokról, majd egy hasonló parkolóban nyugodtan ott lehet hagyni, és pár sarokkal arrább másat álasztani… Zseniális, nem? Örebroban pedig alig lehetett autót látni, néhány helyi buszjáraton kívül csak biciklisek közlekedtek a központban. És mindenki biciklizik: öregek, fiatalok, elegánsak, sporosak, terhes nők, kismamák kenguruval, kétgyerekes apukák egy pulyával maguk előtt, a nagyobbikkal a biciklihez kötött utánfutóban… Nem csoda, hogy egyáltalán nem szennyezett a levegő.

img_0904.jpg

Nagyon megszerettem a svéd kenyeret is. Nem tudom, milyen technológiával szárítják, de jó ropogós és nagyon ízletes. Ha már konyha: ettem rénszarvast valami különleges, sárga áfonyaszósszal, őzikét a Biennálé puccos búcsupartiján, megkóstoltam a svéd fasírozottat is (sztem fűszeres, de hiányoltam belőle azt a pici fokhagyma-ízt, amit az itthoniból nem szoktak kihagyni) és nagyon élveztem a krumlpi-köreteiket: apró, egészben megsütött (olajban, lerben? lehet, hogy főzik is? hm…), kivül picit ropogós, belül puha krumplik. Sok olaszosat esznek, gyakori a halétel a választékban, és sok a vegetáriánus. Díjaztam a 2,2 száazalék alkoholtartalmú 33 cl-es söröcskéket és az ábécé aprópénz-automatáját. Ide szinte naponta betértünk gyümölcsöt venni, de nem volt idő körülnézni, mi minden csudálatosság kapható. Amúgy is drága ország, bár egy-két leárazott polót így is érdemes volt megvásárolni.

Sokat-sokat tudnék mesélni a színhzaikról is. Bár egy kukkot sem értettünk az előadásokból (kizárólag kortárs szerzők sokszöveges darabjait láttuk, csak egyet szinkroinfordítottak), a színházi életbe elég jó betekintést nyújtottak a szemináriumok és a tematikus beszélgetések. Hihetetlenül fontos számukra a gyerekek és fiatalok “összehozása” a színházzal, nagyon körültekintően és tudatosan építik a modelleket, és nem szégyellnek a szomszédosa országok példájából inspirálódni. Szembenéznek minden kihívással, és nem legyintenek ha olyan társadalmi jelenségek ütik fel a fejüket a színházban is, mint például a bevándorlás, illetve ha a “megszokott” nyomtatott színházi sajtó alternativájaként megjelent az internet és a blog, sőt, nagyon sok fiatal kritikus otthonosabban érzi magát ebben a médiában. Sokmindent elárul néhány tény: a “nemzeti” fesztiváljukra kb. 80 külföldi meghivott érkezett, kritikusok, műfordítók, olyan nemzetközi színházi szervezetek/intézmények képviselői, amiknek Svédország is tagja (pl. ASSITEJ); a kritikusok nemzetközi szervezetének legnagyobb fiókja az amerikai (400-valamennyi tag), a második pedig Svédország (110-valamennyi taggal) – sőt, minden bizonnyal a svédek vezetnének ha egy főre eső kritikussal számolunk…

Számomra a legértékesebbek a találkozások voltak. Régi és új ismerősök, kollégák a világ minden sarkából. A már említett portugál lány, egy skót fiú és egy indiai lány – mi négyen elválaszthatatlanok voltunk pár napig. Szakmailag legérdekesebb találkozásom egy csodálatos rendezőnővel, Suzanne Ostennel volt, aki 6-12 hónapos bébiknek rendezett előadást (két év kutatás és kísérletezés előzte meg a produkciót, most nagy sikerrel játsszák Stockholmban).

Végül néhány fotó…

img_0805.jpg

Kulturhuset

img_0828.jpg

Carl Eldh Strindberg-szobra Stockholmban

img_0890.jpg

Stockholmi látkép

img_0894.jpg

Látkép 2 (meglepődtem: nem pirosak a háztetők…)

img_0923.jpg

Stockholmi kikötő

img_0963.jpg

A vár Örebroban

img_1109.jpg

Északi fény (éjjel fél 1-kor készült a felvétel)

Svéd profizmus

Sok fesztiválon megfordultam rövid pályám alatt, többnyire itthon és  Magyarországon, de volt egyszer egy Charleville is. Örebroba, a Svéd Színházi Biennáléra még nem jutottam el, de a szervezésnek már most megelőlegezem a csillagos 10-est, az A++, a nagyon-nagyon jó, a summa cum laude osztályzatot.

Először is a meghívóval együtt program érkezett, a versenyben szereplő előadásokról,  angol ismertetővel. Az első visszajelzést követően már  elkezdték szervezni a személyre szóló programokat. Meg kellett írnom, hogy milyen előadásokat néznék meg az öt nap alatt, illetve milyen szemináriumokon/konferenciákon óhajtok részt venni.  Jelzem, hogy azokra, amelyek nem angol nyelven zajlanak majd, biztosítanak fordítást. Jelzem továbbá, hogy a helyszínen sem késő meggondolni, változtatást kérni, de a privát órarendemet már elküldték e-mailen. Ezzel párhuzamosan az érkezésemhez/távozásomhoz igazított legideálisabb vonatjegyeket foglalták le Stockholm-Örebro és vissza útra, kifizették és postán el is küldték. Hihetetlen, de három munkanap alatt meg is érkeztek. Ma pontosan megírták, hogyan jutok el a reptérről a vonatállomásra, illetve  hogyan találom meg Örebroban a szállodát és a fesztiválközpontot, ahol átvehetem a jegyeket.

Hát így. Tessék kérem tanulni a svédektől. Én mondom: szervezésben profik! A kelekótya franciák kedvesek, de mivel csak saját anyanyelvüket beszélik, lehetetlen volt kommunikálni velük. A magyarországiakra nem panaszkodom, valahogy mindig megoldódott minden probléma, de úgy érzem, nagyon nagy hatással van rájuk a Balkán közelsége. Romániáról és Erdélyről no comment, hisz általában csak akkor kezdik a szervezést, mikor összegyűlt annyi pénz, hogy ne legyen veszteséges a rendezvény , így nem csoda, hogy általában két héttel a nyitónap előtt küldik az első sovány hírt és egy program-verziót, ami az esetek többségében sokszor változik még. S ha már osztom az észt: Citromdíjat adományoznék a Nagyszebeni Nemzetközi Fesztiválnak. Nem is tudom, hogy sikerül eddig olyan jó előadásokat felvonultatniuk…

ilyen is van…

Aki ismeri mindkét társulatot, megérti miért nevezhető csodával határos döntésnek: pénteken várva-várt bemutató Kolozsváron, 99%, hogy kacagtató, mégsem nézem meg. Miért? Mert a nagyváradiak egyik legnépszerűbb előadását lesz alkalmam megnézni “loco”. Állítólag telt házzal játsszák otthon (igaz, kvári divatot követve kb. 40 ember fér be egyszerre a nézőtérre) , Gyergyóban meg ugye nem volt lehetőségem maradni. Hát ezért döntöttem így, pedig nem hiszek az egy év alatt végbemenő csodákban. Tavaly három váradi produciót láttam, mindegyik nagyon elszomorított. Na, de mindig kell adni még egy esélyt, és különben is milyen kritikus az, aki előítéletekkel ül be a nézőtérre?! 😉

Vasárnap majd jöhet Shakespeare vígjátéka, bár második előadás… Nem-színháziak is tudják: általában a leggyengébb. S lehet vannak még, akik emlékeznek Keresztesék legutóbbi Shakespeare-bemutatójára, a Téli regére, ami összesen két és fél előadást ért meg. Dehh! Újabb előítélet! Lám csak, lám csak, nem diszkriminálok. Minden társulattal szemben egyformán szkeptikus vagyok.

Hadak útján

Jó kis vacakolás után (a szokásos menjek-ne menjek) úgy dönbtöttem: belefér az életembe 2 nap Pesten. Nem bántam meg. Színház, vásárlás, jó találkozások és nem utolsó sorban hasznos ismerkedés fért bele ebbe a pár napba.

A Hólyagcirkusz legújabb előadásához, a Kedves ismerősökhöz volt szerencsém. Nem tudom, tévedek-e, de talán ez az első olyan produkció, amit “külső” rendezőre bíz a társulat, Jeles Andrásra. Kicsit ritmustalan volt, hosszúra nyúlt, de dúskált a nagyon-nagyon jó zenében (Szőke Szabolcs és a Hólyagcirkusz erőssége: kitűnő, különc hangszereken játszott előadászenék), aberáns szövegekben szexuális devianciákról, ügyes bábos részekben (a társulat másik erőssége: kitűnő tárgy- és bábanimációk, de ezúttal csupán Csák Zsolt bábozott, egy csontváz-marionettel).

Beszereztem végre egy digitális fényképezőgépet is, családi használatra. Nagyon régi vágyam, és a nászajándékok között volt egy borítékban annyi forint, hogy éppen futotta egy ilyen Canon-ra. Kicsi ügyes, digitális és optikai zoom, házi használatra bőven elegendő pixelek, és az automata pilóta mellett a manuális beállításokkal igazán sokat lehet tanulni a fotózásról. Szerintem egyhamar nem vágyunk majd jobbra.

A két napos kirándulás fő célja persze nem ez volt, hanem az Illyés-tor. A költészet napján, stílusosan a Petőfi Irodalmi Múzeumban működő Károlyi Étteremben, “vidám temetés” jelszóra összejöttünk néhány órára, ex-kollégák, ex-kurátorok (illedelmesen be is mutatkoztak, pedig szerintem már találkoztunk tavaly februárban, de na, mindenre nem emlékezhetnek), ex-veztőség. Ettünk, ittunk, aztán hazamentünk. Hát ennyi volt. 2000 januártól ez az életem kb. fele.

Személy szerint legjobban a tegnapi OHA-beli látogatásomnak örvendek. Sikerült icipicit előrelépni a doktori kutatással, és sikerült kapcsolatot teremteni egyik kutatóval, aki módszertani kérdésekben remélhetőleg segít majd.

Most szedelőzöm, mert este ismét utazunk. Nászútra, Barcelonába. Remélem nem lesz nettezés, csak ihajcsuhaj…

Magyar színházi világnap

Hááát nem sikerült megfejteni a rejtélyt. Az egész világon, még a román színházakban is H.H. Sheikh Dr. Sultan bin Mohammed Al Qasimi világnapi üzenetét olvassák fel. A magyar színházak talán nem képezik a világszínház részét, lehet. De nem hinném. Parti Nagy Lajos szövegét nem kifogásolom, mégis: miért? Komolyan mondom, nem értem.

Itt egy magyarázat: “A Nemzetközi Színházi Intézet Magyar Központját az a szándék vezérelte, hogy az idei színházi világnapi üzenet itt és most hozzánk, színháziakhoz és nézőkhöz egyaránt szóljon.” Azt gondoltam eddig, azért világnap, mert világszerte ugyanazon a napon ünneplik, s mindenhol egységesen a nemzetközi üzenet fordítását olvassák fel…

Kicsit sajnálom, hogy a bábosok világnapját elblicceltem, de remélem legközelebb idejébe észbe kapok.

Dead End (Adósságok törlesztése)

A Noir Desirről most nem lesz szó. Hallgassátok! Lehet, hogy nekem csak azért jött be, mert kicsit nyomasztó (a Cure-re emlékeztet), de fhansziául szól… Furcsa ellentmondást éreztem benne. Közben találtam angol szöveges dalokat is, az már nem tűnt olyan izgalmasnak, és persze csomó mást is hallgattam azóta, már nincs kedvem visszatérni rá.

Andrei Şerban Sarah Kane-rendezéséről viszont majdnem két hete készülök írni. Nagyon mellbevágott. Azt hiszem a Noir Desir azt a hangulatot erősítette fel, amit az előadás váltott ki belőlem. Előadásról beszélek, pedig csak nyilvános próbák voltak: Purificare / Cleansed / Megtisztulás.

Şerban keveset beszélt, bevezette a produkciót. Elmondta, hogy nem fogja leállítani a próbát, és nem fogja instruálni a színészeket, ős közönség reakcióira kíváncsi. Mondott még egy-két dolgot, de azt hiszem, nem tett hozzá semmit ahhoz, ami következett. Számomra legalábbis. Elementáris erővel hatott a majdnem három órás előadás. Itt-ott láthatóvá vált a férc, a színészek diszpozíciója más-más volt az általam látott két próbán, én is más hangulatban voltam másodszor, de mindezek lényegtelen semmiségek. Olyan mélységekbe tuszkolt le az előadás, hogy fizikai rosszullét környékezett. Nem a művér látványa, nem a horrorfilmbe illő amputálások. Valahogy nevetségessé vált a fizikai szenvedés látványa, és föléje kerekedtek olyan mély és alapvetően, zsigerien emberi szenvedélyek, amilyenről csak a görögök tudtak tragédiát írni több ezer évvel ezelőtt. A szereplők a társadalom perifériájára szorult lelkek: drogosok, melegek, vágyaikban vérfertőző testvérek, szellemi fogyatékosok, kurvák. A Dead End tábla szinte végig ott lóg a játéktér mélyén: innen nincs kiút.

Alja népek, mégis tiszták. Szenvedésük által tisztulnak meg. Szerelmük tisztítja meg őket. Még az „intézetet” (koncentrációs tábor? kísérleti laboratórium?) ördögi doktorát is, aki perverz élvezettel figyeli a markába került lelkek sorvadását. Ő a fő kínzómester, ő kapcsolja össze a történet szálait. Hatházi András remek lehetőséget kapott, nagyon jól áll neki ez a „nagy gyerek”-szerep: egyik pillanatban ártatlanul, kerek szemekkel csodálkozik rá a szeme előtt zajló eseményekre (melyeket ő irányít!), máskor flegmatikusan elutasító, következő pillanatban pedig elmebeteg szemforgatással druzsbázza le áldozata lábát.

Kitűnők a fiatal román színészek is. A Grace szerepet ketten játsszák, de sajnos csak a bukaresti Andreea Bibirit volt alkalmam látni. Amikor először megjelenik, nagyon nőies, de fivérével való azonosulási vágya nem csak szöveg szintjén és fizikai értelemben változtatja meg: átlényegül. Számára ez a megtisztulás, és velőig hatol az előadás-végi monológja. Kitűnő a gumitestű Silvius Iorga is a kis félszeg szerepében, de a többiekről is tudnék áradozni egy-két sort.

Ami kicsit elszomorított: a poklok poklát jártam meg, visszatérésemkor szerettem volna néhány perc csendet. De a túl lelkes közönség (sznobságból?) tüntetően elkezdett tombolni. Nem esett jól.

vakáció

Egy hét pihenés vár ránk. Remélem nem lesz borzalmasan rossz idő, és kirándulunk, túrázunk, gombászunk Brassó környékén. Egyelőre Gyergyószárhegy az első állomás, megnézzük a Múúúvit.

Ha nagyon szeretnétek olvasni, itthagyok néhány linket:

Thealter-SZASZSZ fotók a Hamleten

Cikk a Szempontban

Cikk a Szabadságban

Cikk a Riportban (ez csak jövő csütörtökig érvényes link).

Éles szemű olvasó észreveheti, hogy ugyanarról a rendezvényről szól az összes. Nem könnyű játék, nem is szeretem, de hát… Néha gyakorloni kell a szakma nehézségeit is. 😉