R.I.P. Rajcsek István

Nem is tudom, hogy van ez… Néha nagyon mellbevág egy-egy ember tovatűnése… pedig azt hiszem, nem szoktam túlzottan elérzékenyülni, megrendülni a halálhírek hallatán. Ma mégis ez történt, amikor SMS érkezett egy volt osztálytárstól: elhunyt az oszink, Rajcsek István. A döbbenet talán azzal magyarázható, hogy alig másfél éve maratoni osztályfőnöki órt tartott az osztálytalálkozón és utána hajnalig bulizott velünk. Tudtuk, hogy beteg, de ennek nyoma sem volt arcán, viselkedésén, hangulatán.

Az általános iskolában (V-VIII) és a líceumban is ő volt az osztályfőnökünk, de már harmadikos korunkban tanított (angolt), így ő az a pedagógus, aki a leghosszabb ideig szerepet játszott tanulmányaimban…

Nem mondanám, hogy nagyon nagy hatással volt rám, nem játszott szerepet a pályámmal kapcsolatos jelentős döntéseim meghozásában, de mégis, minden iskolával kapcsolatos emlékemben ott van valahol, a háttérben. Nyugodjék békében!

 

Még egy sárga kankalin, avagy Ildikó néni bordó mellénye

Nagyon különös kör zárult számomrta tegnap. Elhunyt Ildikó néni. Nagyon szerettem. Első blogbejegyzésem róla (is) szólt.

Valami furcsa megérzésem volt, tegnap többször jutott eszembe. Először arra gondoltam, hogy séta helyett meglátogatjuk Ákoskával, mert rég terveztük… Pontosan december 5. óta, amikor születésnapján köszöntöttük fel, és úgy váltunk el, hogy majd Ákoska is sokat kell játszodjon vele…

Tegnap fújt a szél, nem volt kellemes kint, de mégis a sétatérre mentünk, ahol egy Kovács Ildikó nevű anyukával sétáltunk együtt. Csodálkozott, hogy megjegyeztem a nevét, ezért meséltem neki Ildikó néniről. Aztán mikor jöttünk hazafele és leszálltunk a buszról, arra gondoltam, hogy felhívom, hogy ma látogassuk meg.

Sok kibeszéletlen témánk volt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy évek óta görgettük magunk előtt a mindenféle “topikot”, pl. a homeopátiát is (követője volt mindenféle alternatív gyógymódnak) .

És évek óta szerettem volna én is tegeződni vele. Utálta, ha Ildikó néninek szólítottuk. Mágis, számomra így volt természetes, mert ebben a két szóban a szeretetet és a tiszteletet is benne éreztem. Ugyanúgy, mint ahogy annak idején nagyon nehezemre esett tegezni Kacsir Máriát, Micut, az első sárga kankalint.

Tegnap még egyszer, utoljára meglátogattam Ildikó nénit. Olyan volt, mintha aludna. A lakásában sok lelki és szellemi rokona gyűlt össze. Megvártuk a temetési vállalkozó embereit. Felöltöztették, betették egy fekete zsákba, és elvitték. Fejjel előre! Borzalmas volt. Közben a közelebbiek, a tapasztaltabbak arról tanakodtak , hogy mi a teendő… Én nem tudtam hozzászólni szinte semmihez, csak figyeltem egy sarokból. Megható volt látni, hogy mi mindenre kiterjed figyelmük. Abban a mellényben temetik majd, ami szerinte legjobban illet személyiségéhez: egyszerű, bordó símabársony, fém gombokkal. Elnyűhetetlen darab (aki ismerte, biztos tudja, melyikről van szó). A nyakában csüngő maréknyi amulett, agyagból, színes fémből, kövekből készült ékszerei, aminek mind-mind külön története volt, vele utaznak.

Micimackó, kedvenc előadásának kedvenc bábja is elkíséri majd. Remélem, hogy az égi bábszínházban találkozik nagyszerű munkatársaival, Péter Jánossal, Balló Zoltánnal, és sok-sok szép elődást játszanak majd az angyaloknak! Nyugodj békében, Ildikó!