Félelem és rettegés a Maroson

Eddig nagy szeretettel ajánlgattam mindenkinek az Outward Bound kajaktúráját. Tavaly hatalmas élmény volt, vízen töltött kaland, akaraterő- és kitartás-bizonyítvány. Legalábbis számomra. Idén is kaland volt: első túlélőtúrám, pedig ugyanazt a 40 kilométeres szakaszt tettük meg, Szászrégentől Marosvásárhelyig. Na, de ne vágjak a közepébe.

Első nap. Érkezés a Weekendre. Kissé ingerült túravezető fogadott. Mindegy, gyorsan beöltöztünk a randácska fókabőrökbe, szakadt kabátokba, és kezdődött a bemelegítés. Azoknak, akik tavaly nem voltak, nulláról kellett (volna) megtanulni mindent. Elég fuser-munka volt, de engem feldobott az az egy-másfél óra, mert kiderült, hogy Sipikével ketten jól tudunk haladni, egyenesen vagy szlalomozva, ahogy éppen kell. Én voltam a hajtómotor elől, Sipikém a kormányos a hátsó ülésen. A tavalyiakból okulva a láb-támaszt is beállítottuk, úgyhogy nagyon kényelmesen kuporogtunk kajakunkban.

Kissé későn érkeztünk Régenbe. Azt hiszem ezért volt ideges Ádám, a vezetőnk. Nekem az volt fura, hogy nincs segítőtársa, aki majd a csapatot hátulról kíséri. A Maros meg volt áradva, nem is hasonlított a tavalyira. Aztán kezdődtek a balesetek. Sergiu már az első vízre szálláskor beborult Andi kajakját 100 méter után hozzá kellett kötni a Dragoséhoz. Aztán mi borultunk Sipikémmel egy buta mozdulat miatt. Állandóan meg kellett állni a kisebb bakik meg a lemaradások miatt, mert nem lehetett nagyon előre menni, Ádám meg nem tudott elől is, hátul is lenni. Na, de a boruláskor megtapasztaltam mi a vizek ereje. Fantasztikus. A felborult kajakból ki tudtam jönni, a lábam is érte a víz alját, de olyan erővel sodort a víz, hogy nem tudtam megállni…

Valahogy kiürítettük a vizet, lehetett tovább menni. De akkor már eluralkodott a káosz. Az alábbi képeken látható baleset miatt 2 órát rostokoltunk: Évi és Ponty, a másik kétszemélyes kajak két utasa úgy nekisodródott a híd-csöveknek, hogy emberrel-lóval meg sem lehetett mozdítani a vízbe süllyedt kajakot. Mi nem láttuk, mert ismét túl későn szóltak, hogy meg kell állni, csak egy későbbi szigetecskén sikerült kikötni. Igen ám, de rögtön utánunk jött Dragos és Andi, ők már ott sem tudtak megállni a nagy sodrás miatt. Közben Dalma vízbe pottyant, mi meg tehetetlenül néztük a másik parton tovaúszó üres kajakot és gazdátlan evezőt. Be is pánikoltam, mert hosszú percig nem láttam hol van Dalma. Aztán megláttam a lila sisakot a martról lelógó gyökerek között, és kicsit megnyugodtam. Ádám kimentette, áthozta hozzánk, a szigetre, s ment vissza a kétszemélyes kajak kiásásához (tőle tudtuk meg, mi történt).

Nagyon, de nagyon rossz volt az a két óra a szigeten, hármasban. Telefon sem volt nálunk, fáztunk, aggódtunk a többiek miatt, féltünk attól is, hogy sötétedés előtt nem érünk Gernyeszegre, ahol sátorozni kellett. Dalma feladta. Én is azt tettem volna legszívesebben, mert egyre jobban féltem a víztől és a káosztól. Aztán jött Ádám, átvitte Dalmát a másik parta, nekünk meg azt mondta, menjünk Dragosék után, és ott várjuk meg a többieket. Kis átcsoportosítás után (Andi átült Ádámmal a kétszemélyesbe, Ponty a Dalam kajakjába) elindultunk. Rettenetes volt. Nem is tudom már pontosan, ki volt a következő boruló. Talán Imola. De mindegy, aznap szinte mindenki beborult, csak Juckó és Dragos nem.

A legnagyobb katasztrófa-góc egy víz fölé nyúló fűzfa lett. Nem láttuk, mekkora része van víz alatt, minden esetre alatta iszonyú sodrás volt. Ádámék simán átmentek ott, mi következtünk. De fennakadtunk, és nagy forgalmi dugó keletkezett a nyomunkba: mindenki nekünk ütközött, vagy valamelyik utánunk következőnek. Végül két kajak maradt ott: Imola és mi. Imola elindult nagynehezen, de fel is borult. Leírhatatlan ijedség volt számomra látni, hogy a kajak fejjel lefele áll, alóla pedig másodpercekig nem jön ki senki. Elkezdtem torkom szakadtából visítani, hogy valaki forduljon vissza, mert ismét tehetetlenek voltunk a vízzel szemben. Nem tudtuk rekonstruálni pontosan mi történt, de a kaja egyszer csak elindult. Remélve, hogy minden rendbe, elindultunk. Mondanom sem kell: mi is felborultunk. Na, de ez már félelmetes volt: a kajak mozdulatlan maradt fölöttünk is, ezért alig bírtam kievickélni. Elkaptam az evezőt és kapaszkodtam a kajakba, hogy ne húzzon ismét le a víz. Sipike is kibukott, aztán megmozdultunk kajakostól, és kisodródtunk valahogy egy partra. De még a fa+bozót közelében hallottuk Imola nyöszörgését. Nagyon meg volt ijedve, ő belegabalyodott valami ágakba, azért nem sikerült hamar feljöjjön a víz tetejére. A légzése is nehezen állt vissza. Közben felfedeztem, hogy én is megütöttem a combom. Valószínű, hogy a fűzfa víz alatti ága vagy gyökere ütött meg, ahogy nekisodort a víz (hatalmas kék meg lila véraláfutás , ne is mondjam, ugye – még szerencse, hogy nem járok miniszoknyában). Na, de másnap kiderült, hogy mi valószínű azért borultunk, mert Sipikém nem előre dőlt, hanem hátra… Mindegy. Jó, hogy nem lett komolyabb bajunk, mert lehetett volna. No, de ezek után ismét elindulni… mondanom sem kell, iszonyú volt. És a nap már lebukott, nem tudtuk mikor sötétedik be teljesen. Fújt a szél. A védősisakokban zizegett a polisztirén szigetelő. Rettegtem, nem viccelek. És hatalmas öröm volt meglátni a gernyeszegi templomocska tornyát. Dalma és Évi a parton várt. Ők is aggódtak miattunk.

A sátrakat sötétben húztuk fel. Gyors kajálás és sörözés a már ismert internet-kávézóban, azután nyugtalan alvás. Be volt dugulva az orrom, nem tudtam rendesen szuszogni, sajogtak a karjaim az evezéstől, az egész napi vízben-tocsogástól kicsit felfáztam. Nem volt pihentető éjszaka.

Másnap vastag ködben ébredtünk. Új kísérőt is kaptunk. Nem értettem az okát, de már Ádám is mondta, hogy csak első nap lesz velünk. Daniel jött helyette. Első látásra több csapattársnak nem volt szimpatikus, mert duzzogott, hogy miért nem csináltunk tüzet este, hogy megszárítgassuk az izopréneket. Aztán valahogy összeszedtük a vizes sátrakat, felvettük a hideg és vizes fókabőröket, és felpakoltuk a hátizsákokat az autóba, ami egy kajakot és Andit is bevitte Vásárhelyre.

Daniel azzal kezdte, hogy álljunk körbe. Persze, hogy volt, akit elkapott a röhögés ettől az óvodáskorból ismert mondattól. Ismerkedtünk. Kiderült, hogy bizony nem mindenki tudja mindenki nevét. Őrangyal-jétékhoz is sorsoltunk, nekem éppen Danielre kellett vigyáznom egész nap. Mit is mondjak… vicces volt. Ő volt a csapatvezető, vigyázott ránk, én meg rá. Hehe.

Daniel nagyon fontos dolgokra tanított meg, és még jobban megrémültünk, mikor kiderült, hogy tavaly is, azelőtt való nap is csak az ösztöneink és a víz hoztak le szerencsésen Gernyeszegig. Ráadásul indulás előtt megint átfáztunk a vizes ruháktól, de azt hiszem, sokat segített nekünk a reggeli tréning. Legyőztük az előző napi pánikgörcsöket és kicsit magabiztosabban vágtunk neki a második szakasznak.

Bajok mégis voltak. Sipikével egy adott pillanatban helyet cseréltünk, mert az új információk birtokában már nem ment zökkenőmentesen a kajakunk, de rövid ideig tartott a csere, visszakerültem az első ülésbe. A jelen bejegyzést éppen ezért „Ketten egy csónakban” címűre akartam keresztelni eredetileg, de nem teszem, mert végül nem ezekről az élményekről írok, úgy tűnik. 😉

Borulás nem volt, de a mi kajakunk léket kapott. Gyakran csak azért álltunk meg, hogy kiöntsük belőle a vizet. Kellemetlen volt a tisztátalan Maros-vízben tocsogni derékig, pedig délutánra még a nap is kisütött. Az utolsó szakaszon, ahol sima a víztükör, mi szinte felborultunk néhányszor, mert egy óvatlan mozdulattól az egész beszivárgott víz egy oldalra gyűlt, és kifele igyekezett a folyóba… Nem lett baj.

Hát röviden ennyi mesélnivaló lenne. Örülök, hogy baj nélkül, és végül is jó hangulatban ért véget a két napos kaland. És ha eddig legyintve ajánlottam bárkinek a kajaktúrát, mostantól sokkal jobban hangsúlyozom majd a veszélyeket is. Végülis ez benne van a pakliban, de jobb készülni rá.

Most pedig a fotók:

 

 

Régen felé félúton: elől a kajakokat szállító taxi, mi a kisbuszban

Hol a kajak?

A közeli falu, Petele népe kivonult segíteni , hiába…

Ugye ismeritek az óriásretek meséjét… Hát ezzel a technikával sem sikerült egyből… Nem láttam, de szemtanúk mesélik: egy ügyes ló is beállt segíteni, de elaszkadt a kötél, amikor nekifeszült, hogy húzzon.

Két borulás között Sipikémmel… Nem látszik a fotón, de nagyon fázunk

Pihenő Marossárpataknál. A híd másik lábánál található pléhkocsmánál tankoltunk: kávé, keksz, fagylalt. A lila sisakos, Sergiu volt az őrangyalom 🙂

Ugyanott: a fiúk ennedszer ürítik ki a vizet a kajakunkból

(Fotók: Dragos és Sergiu)

 

Reklámok

3 hozzászólás

  1. csaba said,

    szeptember 10, 2006 - 12:56 du.

    izgalmas lehetett. en sajnos nem tudok uszni, nem mernek belevagni.
    check this: http://www.whitewater.ro/

  2. Reku said,

    szeptember 29, 2006 - 10:42 de.

    Hát nem kötelező tudni úszni… Ezen az oldalon is írja. Szerintem gyere legközelebb, ha megyünk. Nagy élmény mindenképpen!

  3. csaba said,

    október 2, 2006 - 11:38 du.

    Ha nem kötelező úszni akkor nincs gond.:) Addig is gyűjtöm a bátorságot.


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: