Pár napja Á-val csetteltem, s nagyot deültünk azon, hogy valamikor okleveles kocsmatöltelékek voltunk. Diákkorunkban. Igen, a Music Pub-ban valamikor sorszámos igazolványokat osztogattak. Talán kép is kellett hozzá, minden esetre kedvezményesen lehetett jegyet váltani a koncertekre. S volt kínálat bőven: Anima Sound System, Ghymes, Ada Milea, Nightloosers stb. stb., ismertek és ismeretlenek…

Ma ismét rám tört a Music Pub-nosztalgia, mert a készülő Trindex-szülinapon ismét fellép az Anima. Ezúttal nem a Pubban. Pedig mekkora élmény volt 9 évvel ezelőtt!

Nem is tudom, mi hiányzik. Talán azok a fantasztikus csütörtöki bulik, a kötelező Funky-funky számmal. Mi csak így becéztük az US3 Cantaloop c. nótáját…

Vagy az emberek, akikkel együtt mászkáltunk akkoriban. Nyáron a Pubból egyenesen a strandra mentünk, ahol át kellett ugorni a kerítést, s máris lehetett csobbanni a langyos vízbe. (Ha megjelent az éjjeliőr, elég volt egy kis szöveg, nem kellett lefizetni sem - de ez már egy másik bejegyzés lehetne… ). S persze jókat lehetett dumálni egy-egy asztal sarkánál. Kiút sokszor csak az asztal alatt vezetett, mert annyian tömörültek a szűk helyen, hogy nem lehetett mindenkit felállítani.

Ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen borzalmas hely volt a Pub: az erjedt sörszag és az állott cigibűz keveredett a drága, de lepattant vécé bűzével… Kiszolgálás alig volt, a pultnál hosszú sorokat kellett állni a vizezett, meleg sörökért. Mégis ott voltunk, szinte minden nap, mert volt társaság, mindig lehetett ismerőssel találkozni, s ha már ott zajlott a mondén élet, nem maradhattunk le róla.

Nem is tudom, mikor történt a változás… Egyszercsak elszivárograk Kolozsvárról a régi arcok. A helyüket tizenévesek vették át, akiket más dolgok érdekeltek… Elmaradoztak a bulik is, a jó koncertek is. Aztán eljött az a nap is, amikor azt mondtam: inkább nem megyek sehová, ha csak a Pub van nyitva…

PS: A kocsma helyén új lokál működik, lásd Keli kritikáját a bloodymaryn.

Ma elkezdtem egy fogyókúrát, és persze minden második gondolatom a kaja körül forog. Muszáj lesz receptekbe fojtsam a kísétést.

Ezt a receptet B.-től tanultam. B.-ről csak annyit kell tudni, hogy pasas, és imádja a hagymát.

Hozzávalók: kb. fél kiló sovány marhahús, darálva, 8-10 nagy hagyma, fűszerek, tejszín és petrezselyem.

A darált marhahúst megpirítom kevés olajon, sóval, borssal fűszerezem. A hagymákat megpucolom, vigyázva arra, hogy a bajszos vége ne sérüljön. Karalábévájólal kivájom a közepét, hogy 3-4 réteg hagyma maradjon. A húst beleszedem a hagymákba és egy túzálló edénybe vagy magasabb falú tepsibe teszem. Ami megmarad összevegyítem a hagymákból kivájt faricskákkal és a töltött hagymák köré szórom. Az egészre jó sok főzőtejszínt teszek. Nem tejfölt, mert a hagyma édes, s nagyon finom lesz tejszínnel ;). 30-40 perc alatt elkészül a lerben. Kenyérrel a legfinomabb, de lehet más körítéssel is enni.

De orvos. Van ilyen is. A tegnap akartam adni egy üveg bort annak a fiatal ultrahangos dokinak, akinél már háromszor voltunk Ákoskával. Nem fogadta el. Visszagyömöszölte a zsákomba. Kicsit meglepődtem, mert hasonló helyzetben eddig minden orvos vagy nővér flottul és elegánsan elfogadta a hálapénzt, az ajándékot, akármit.

Augusztus végén (a szülési felfordulás közepette) nyomtalanul elveszett a szemüvegem.  Sem olvasni, sem számítógépezni nem volt valami nagy élvezet, mivel gyorsan fárat a szemem.  Közben közel két hónaja csináltatattam másik szemüveget. Mára készült el. Jó érzés újból tisztán látni!

Nagyon különös kör zárult számomrta tegnap. Elhunyt Ildikó néni. Nagyon szerettem. Első blogbejegyzésem róla (is) szólt.

Valami furcsa megérzésem volt, tegnap többször jutott eszembe. Először arra gondoltam, hogy séta helyett meglátogatjuk Ákoskával, mert rég terveztük… Pontosan december 5. óta, amikor születésnapján köszöntöttük fel, és úgy váltunk el, hogy majd Ákoska is sokat kell játszodjon vele…

Tegnap fújt a szél, nem volt kellemes kint, de mégis a sétatérre mentünk, ahol egy Kovács Ildikó nevű anyukával sétáltunk együtt. Csodálkozott, hogy megjegyeztem a nevét, ezért meséltem neki Ildikó néniről. Aztán mikor jöttünk hazafele és leszálltunk a buszról, arra gondoltam, hogy felhívom, hogy ma látogassuk meg.

Sok kibeszéletlen témánk volt. Túlzás nélkül mondhatom, hogy évek óta görgettük magunk előtt a mindenféle “topikot”, pl. a homeopátiát is (követője volt mindenféle alternatív gyógymódnak) .

És évek óta szerettem volna én is tegeződni vele. Utálta, ha Ildikó néninek szólítottuk. Mágis, számomra így volt természetes, mert ebben a két szóban a szeretetet és a tiszteletet is benne éreztem. Ugyanúgy, mint ahogy annak idején nagyon nehezemre esett tegezni Kacsir Máriát, Micut, az első sárga kankalint.

Tegnap még egyszer, utoljára meglátogattam Ildikó nénit. Olyan volt, mintha aludna. A lakásában sok lelki és szellemi rokona gyűlt össze. Megvártuk a temetési vállalkozó embereit. Felöltöztették, betették egy fekete zsákba, és elvitték. Fejjel előre! Borzalmas volt. Közben a közelebbiek, a tapasztaltabbak arról tanakodtak , hogy mi a teendő… Én nem tudtam hozzászólni szinte semmihez, csak figyeltem egy sarokból. Megható volt látni, hogy mi mindenre kiterjed figyelmük. Abban a mellényben temetik majd, ami szerinte legjobban illet személyiségéhez: egyszerű, bordó símabársony, fém gombokkal. Elnyűhetetlen darab (aki ismerte, biztos tudja, melyikről van szó). A nyakában csüngő maréknyi amulett, agyagból, színes fémből, kövekből készült ékszerei, aminek mind-mind külön története volt, vele utaznak.

Micimackó, kedvenc előadásának kedvenc bábja is elkíséri majd. Remélem, hogy az égi bábszínházban találkozik nagyszerű munkatársaival, Péter Jánossal, Balló Zoltánnal, és sok-sok szép elődást játszanak majd az angyaloknak! Nyugodj békében, Ildikó!

Tulajdonképpen a quiche receptet és a sajtszószos halreceptet kombináltam.

3 nagyobb óceáni halfilét kevés sós tejben főztem pár percig, leszűrtem a tejet, lehűtöttem. Felvertem 4 egész tojást, belekevertem 4 kanál tejfölt és kb. 10 kanál tejet (abból, amiben a hal főtt). A halfilét apró darabokra morzsoltam (mállik az magától 5 perc főzés után) és belekevertem a tojásba. Kb. fél csokor petrezselyemmel, egy vékony karikákra vágott közepes póréhagymával és jó sok, enyhén füstölt sajttal egészítettem ki a masszát. Egy teflon tepsit kikentem margarinnal, prézlit szórtam rá és beleöntöttem a masszát. A tetejére még szórtam reszelt sajtot. Kb. 20 perc alatt mesült a lerben. Szalmakrumplival és zöldsalátával isteni volt!

(A fogyatékossága, hogy a hal íze alig érződött rajta, elnyomta kicsit a póréhagyma, de nnna, mi szerettük így is.)

Kellemes ünnepeket!

ma délelőtt fél 11-kor a 266 ismerősömből csak 4 volt online, majd mire sikerült megörökíteni ezt az egyedi pillanatot, már 5…

Nem is vettem észre, mikor történt. Nem a szülőasztalon, az bizos. Nem is biztos, hogy a szülést követő napokban. Sok baj volt. Most is van elég. Mégsem erről akarok írni. Telnek múlnak a napok, etetés, étkezés, pihenés, aggódás, apró örömök, az első mosoly, gügyögés… közben felelős vagyok egy kisember életéért, hasfájásáért, egészségéért. Csoda. És az sem baj, ha közben a mondén élet ezerrel húz el mellettem. Nem gondoltam volna, hogy ma fontosabb lesz számomra, hogy kisüt-e a nap, hogy kimenjünk levegőzni, mint az, hogy Purcarete-bemutató van.

Kb. egy kiló érett paradicsomot leforrázok, meghámozom, kivágom a “csutkáját”, negyedekre vágom, botmixerrel összeturmixolom, beledarálok 1-2 piros paprikát (ha van: gogost), felöntöm kb. egy liter vízzel, sózom, felforralom, 2-4 cikk összezúzott fokhagymát teszek bele, esetleg egy csipet őrölt feketeborst, a végén friss bazsalikomot (enélkül sztem nem ér semmit).

Olivaolajban pirított kenyérdarabkákkal és reszelt sajttal kínálom. Kedvenc nyári levesünk.